Nem minden arany, ami fénylik. A Tokio Hotelt is feldühíti néhány dolog a hírnév néhány oldala...
Három éve már folyamatos megfigyelés alatt vannak. Akár a Maldív szigeteken nyaralnak, Párizsban sétálnak, vagy a világ összes hotele előtt. Akárhol is van épp Bill (19), Tom (19), Gustav (20) és Georg (21), a paparazzik sincsenek messze, a vaku-vihar rázuhan a srácokra. Ennek nem mindíg örülnek, ahogy a Bravonak elmondták. 
Mit utáltok a sztár-életben? 
Bill: A pozitív dolgok vannak többségben. De utálom, hogy nincsen magánéletünk. A legrosszabbak a paparazzik! 
Mi zavar bennük? 
Bill: Néha túl messzire mennek. Amikor otthon vagyunk, néha szar kinézettel akarunk kimenni az utcára, de ez nehéz, mert ők ott vannak az ajtónk előtt. 
Tom: Nekünk fontos, hogy megvédjük a barátaink és a családjaink életét ettől. Nekik semmi közük a munkánkhoz. Ha velük vagyunk, az rossz, különösen, ha a paparazzik ott vannak. 
Bill: Igazán rossz embernek kell lenni ahhoz, hogy paparazzi legyél. Utálom őket. 
De Németországban szerencsétek van - itt a paparazzik nem veszélyesek... 
Tom: Ez igaz. Más országokban ez sokkal nehezebb. Franciaországban és Amerikában a legrosszabbak. 
Mi dühít fel titeket még? 
Bill: Néha már túl sok. Fekszem az ágyban, és azt gondolom: "Nem tudom tovább csinálni!". Olyankor nem tudok simán felkelni és a kamerába mosolyogni vagy elbűvölni az embereket. Olyankor úgy érzem, hogy valakinek segítenie kell nekem, mert nagyon nincs önbizalmam, és szünetet akarok. 
Tom: Néha honvágyam van. 
Georg: Ha sokáig úton vagyok, hiányzik a családom, és néha rossz a hangulatom emiatt. 
Bill: Olyankor gyakrabban vagyok beteg. Ha messze vagyok az otthonomtól, az borzalmas. Olyankor nagyon hiányzik Németország. Akkor is szomorú vagyok, ha egyedül vagyok a hotelszobámban. Akármennyire is szeretek úton lenni a bandával, a hotelszobákban mindíg érzékeny leszek. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de olyankor a saját ágyamat akarom. Tom sosem vallaná be, de én biztos vagyok benne, hogy néha ő is szomorú, legalábbis azután, miután a vendégei hazamentek... 
Tom: Gyakran hiányolom a német wc papírt is. (nevet) Ha a világ végén is vagyunk, már nagyon várjuk, hogy hazamehessünk... 
Sok pletykával és botránnyal kell együtt élnetek. Hogyan kezelitek? 
Bill: Már előtte is tudtuk, hogy ez lesz. Még korábban, amikor egy este egy klubban voltunk, már pontosan tudtuk, hogy mi lesz másnap az újságokban: "Tinédzserek alkoholt isznak. Hogyan lehetnek ők példaképek!?" 
Tom: Vagy az olyanok mint "Tom egyedül is az asztalnál - feloszlott a banda?" is nagyon népszerűek. 
Gustav: Vagy: "Bill szomorúnak tűnik - talán depressziós?" 
Tom: Minden, amit olyan emberek írnak, akik nem ismernek, nem érdekel. De az nincs rendben, ha a családjainkról írnak. 
Volt az az eset a nagypapátokkal, aki állítólag lövöldözött... 
Bill: Az a legviccesebb, hogy az nem is a nagypapánk volt. Nem is ismerjük azt az embert... 
Tom: Valami 20000. távoli rokon, de mostanság mindenki azt állítja, hogy kapcsolatban van velünk. 
Bill: Pont mint az iskolában. Hirtelen az összes lány velünk járt, és az összes osztálytársunk a legjobb barátunk volt. És állítólag mindenkinek 20 Euróval tartozom...
köszönet a fordításért Linának