- Igen apa... tudom... - szemforgatva hallgattam, amint elmondja a szokásos prédikálását.
- Tudom... csak féltelek. - mondta aggódva apa.
- Apa... nem kell féltened. Semmi bajom nem lesz.- mondtam, közbe épp a balettiskolám felé tartottam. Kiíratkozom.
- Rendben... akkor holnap. Vigyázz magadra, kérlek!
- Igen... holnap. De most megyek! Jó légy...Szija!-mondtam, majd letettem a telefont. Most kérdezitek ki vagyok. A nevem Sara Carter. 17 éves leszek. Chicagóban élek. Az életem csak a balett táncból áll. Imádom. De az anyám, nemrég rákbvan meghalt. Nehéz volt feldolgoznom. Ő állt legközelebb hozzám.Mind1! Hagyjuk a múltat. Éljünk a jelenbe!
Mikor odaértem a balettsulimhoz, nagyot sóhajtva remegő kezekkel fogtam meg a kilincset, majd óvatosan lenyomtam. Halkan lépkedtem a terem felé. Sóhajtottam egy nagyot, majd beléptem. Benn már a tánc tanárunk épp a többieket figyelte, ahogy táncolnak. Megköszörültem a torkom, majd halkan köszöntem.
- Sara! Az isten szerelmére! Késtél! - mondta Maya, a tánctanárom.
- Maya! Valamit mondanom kell...- hajtottam le a fejem. Odamentem mellé, majd leültem. Elkezdtem mesélni mi történt anyával, és hogy kiíratkozom.
- Jajj Sara! Miért nem ezzel kezted? - ölelt át - Persze megértem. De nagyon fogsz hiányozni!
- Ti is!- mondtam, miközben a többieket figyeltem. Milyen más lesz nélkülük... sőt... a tánc nélkül!
- Igen Ash... tudom!- fúrtam a fejem a párnába. Már otthon ültünk, Ashleyvel, a legjobb barátnőmmel. Hiányozni fog...nagyon.
- Annyira rossz... - bizergálta a játékmacim orrát - Mi lesz velem?
- Ash... te bekerülsz a a New Yorki csapatba. Így is úgy is szétváltunk volna.
- De akkor is...- hajtotta le a fejét. - Hiányozni fogsz!- ölelt meg.
- Jajj, te is!- mondtam. Egész délutánt Ashel voltam. Neteztünk, nevettünk, és visszaemlékeztünk sok hülyeségünkre. Végre elfelejtettem minden rosszat, ami velem történt.
- Hánykor indulsz?- kérdezte Ash az ajtóban állva. Már hazafelé tartott.
- Reggel 6-kor, indul a vonatom New Yorkba... onnan pedig repülővel Németországba. - sóhajtottam.
- Miért nem Chicagóból indulsz?- lepődött meg.
- Mert innen holnap csak éjjel indul.- dőltem az ajtó félfának.
- Értem. Hát... vigyázz magadra! És hívj!- halványan elmosolygott, majd megölelt.
- Rendben... -suttogtam. Elköszöntünk, utoljára egymástól, majd leültem a szobámba. Elkezdtem pakolni a bőröndjeimbe a cuccaimat... mikor végeztem, sóhajtva mentem el fürdeni, majd a fürdés után bebújtam az ágyba.
Reggel 5:36 van. A metrón ülök, a vonatállomás felé tartok. Fájó szívvel, de itt hagyom Chicagót. Kómás fejjel nézem a mellettem elsuhanó házakat. Majd érzem hogy lassít a metró. Sóhajtva kapkodom össze a cuccaimat, majd leszállok. Őrületes hogy mennyi munkába rohanó ember. Kedvtelenül battyogtam az állomás felé.
Mikor odaértem láttam, hogy ki van írva a New York-i járat. Már benn áll. Körülnéztem, majd kerestem a szememmel. Mikor megláttam elindultam a vonat felé, és fellszálltam. Sokan voltak meg kell mondjam. Mikor találtam egy üres helyet leültem.
6:00... a vonat elindult New York fele.
11:00... New York.
Épp a cuccom adom le. Remegő lábakkal indulok el... odaadtam a jegyet a nőnek, majd elindultam.Örökre. Örökre itt hagyom Amerikát. Végül is, ez az elhatározásom.

Németország-> Magdeburg-i reptér.
- Szia...- köszönt apa.
- Szia.- köszöntem vissza halkan. Álltunk egymás előtt és csak néztünk egymásra.
- Ne haragudj hogy a temetés után el kellett jönnöm... de... muszály volt kimennem az építkezésre... - hajtotta le a fejét.
- Semmi baj... - csóváltam a fejem - Semmi...
- Rendben. Ezek..a csomagjaid? - mutatott a bőröndökre.
- Igen... - mondtam.
- Na gyere...- mosolygott, majd elvette a bőröndjeimet, és ő kezdte el húzni.
- Tulajdonképpen te hol laksz?- kérdeztem immár a kocsiban.
- Hát itt...-nevetett - Magdeburg belvárosában. Egy lakásban...de nekem megfelel.- mutogatott erre-arra - Meg persze neked... -javította ki magát.
- Biztos megfelel... -halványan elmosolyodtam. Magdbeurgban, esteledett. Már felkapcsolták az utcákon a lámpákat. Pár lázadó tinidzsert láttam az utcákon csapatokba gyűlve. Nem értettem...hisz holnap kedd. Miért nincsenek otthon?! A gondolatmenetemből apa ébresztett fel.
- Itt vagyunk!- szált ki a kocsiból. Felhúzott szemöldökkel szálltam ki. Egy lakóparknál álltunk meg. Szép volt. Így kivilágítva este. A vállamratettem a táskám, majd követtem apát, a lakásunk fele. Útközben azt hallgattam, hogy ezt ő építette, tervezte... szemforgatva lépkedtem mögötte. Mindíg csak a munkáról beszél.
- Ez...a lakásunk... -nyitotta ki az ajtót. beléptem. Tényleg egy lakás. Nem volt nagy.
- Ez lesz a szobád...ideiglenesen...- mutatott a nappaliba elhelyeszkedő kanapéra.
- Oké... - mondtam, majd letettem a táskám...